Sebastian Michaelis

1987-ben egy szép, Júliusi napon születtem. Szép gyerekkort tudhatok magam után, amit nem mindenki mondhat el a mai világban. 12 éves voltam mikor utol ért az első trauma az életemben. Akkoriban háború dúlt (akkor még nem tudtam miért), s édesapámat elvesztettem. A szörnyű az egészben, hogy aki vezette édesapámékat belemondta a szemembe, hogy édesapám járulékos veszteség volt. 12 éves fejjel még csak a szó jelentését sem tudtam abban a helyzetben felfogni, csak tudtam, hogy a vezetőjük rossz ember, s ha továbbra is ő irányít, az ország hamar kihal. 16 éves koromban én is részt vettem a seregben, ezzel megbitorolva édesapám halálát. Aztán egy nap az akkora már 'járvány'nak ismert vírus elérte a vezért, s mikor már halálán volt visszamondtam neki amit ő mondott nekem. 'Az, hogy maga odaveszik, az járulékos veszteség, pont mint az édesapám halála!' Ha nem lett volna elég az, hogy kamaszodtam, akkor még az is ott volt ráadásként, hogy düh és nyomor vette körül szívemet. Már-már alig jártam haza, nem érdekelt se a világ, se az, hogy édesanyám aggódik értem. Csak az volt a fontos, hogy megtaláljam apám gyilkosát és végezzek vele. Sok ideig csak harcoltunk, rohantunk a semmibe, vezető és minden tét nélkül. Már felnőtt, 22 éves férfi voltam mikor ismét kaptunk célt a harcon felül. Az új vezér nagyon kedves volt, főleg velem miután kiderült mi volt a múltban, s mire számítunk a jelenben. Egész jóba lettem a férfivel, nálam úgy 10-15 évvel lehetett idősebb. Mikor már azt gondoltuk a járvány elillant, az éjszakát átbulizva töltöttük. A férfi, kire apámként tekintettem akkora, bemutatott egy gyönyörű nőnek. A szemei egyszerűen megbabonáztak. Nagyon jó barátom lett, viszont sok bajt is okozott, annak köszönhetően, hogy a járvány fő célpontjaként élte napjait. De 3 év után is még mindig ép és egészséges. A 2. évben kapcsolatunkat szorosabbra fűztük. Ugyan én kezdetektől éreztem, hogy szeretem, akkor is várnom kellett. Tudtam, hogy ha elkapkodom, azzal mindent elronthatok. Így hát vártam egy évet, s láss csodát, megérte. A járvány további falvakra is kiterjedt, ami előidézte, hogy a falvak összefogjanak. Más népek, más emberek, kik egykor ellenségek voltak, de most együtt harcolnak. Mások voltak mint én, és sors társaim. Míg mi messzi támadok, ők javarészt közeltámadók. Voltak olyanok, kik egészen ámulatra méltók. Saját akaratból tudtak alakot váltani. Egy különleges elég közel került hozzám, amit nem kellett volna. Az a nő rengeteget flörtölt nekem, pedig kétszer olyan idős volt mint én, az anyám lehetett volna. Egy nap a járvány őt is elvitte, vele bajtársai hitét is. Rengetegen siratták meg, még gyermeke is volt, akik később elmesélték, hogy még 16 éve vesztették el az édesapjukat. Egészen kicsik lehettek akkor, pont mint én, talán még fiatalabb is. Mikor láttam azt a sok embert, eszembe jutott, hogy ha egy különlegest elérte a járvány, akkor egy átlag embert sem kímél. Daphne-t sosem szeretném elveszteni, nem szeretném úgy megsiratni, mint az előttem állók akkor. Tollamat leejtve zárom be naplóm füzetlapjait, s felnézve látom a harcoló hadat, kik az életükért, és szeretteikért küzdenek. Vajon én is képes leszek megmenteni akit szeretek? Vagy életemet vesztem majd? Bár hogy is legyen, Daphne örökké a szívemben fog élni.